Nagyot csodálkoznak majd azok, akik esetleg e kis könyvecske elolvasása után kerülnek valamiképpen a kis székelyföldi mofetta közelébe, esetleg naponta be is járnak a „büdösgödörbe” – és nyomát se lelik majd a „szakállas barát” legendájának, senkinek eszébe se jut, hogy valamiféle igazságtevoként emlegesse a gödröt.
„Kitalált dolog”, „hazugság az egész” – legyintenek vagy legyinthetnek a helybeliek.
Sajnos, nagyon ritkán van tárgyilagos, megbízható képünk a dolgokról, az emberekrol. Ilyeneknek vagy olyanoknak látjuk oket, aszerint, hogy nekünk miképpen felel meg jobban. A szomszédasszony mosolya aszerint „pimasz”, „kibírhatatlan”, „kotnyeleskedo”, „irigy”, „kárörvendo” vagy „jaj, olyan kedves...” – hogy milyen hangulatunkban látjuk. A hangulatunk diktálja az idojárás jelzoit is, ami szerint lehet az ido „szomorú” vagy csak egyszeruen „borús”, „pocsék” – és ígérhet „egy kicsi áldott esot” is.
Én így láttam a Gödröt. Ahogy leírtam. És hogy a meglátásomat valamihez rögzítsem is: emberéletekkel próbáltam összekötni. Élettel és halállal – mert ezek hangulatunktól, beállítotságunktól, világnézetünktol függetlenül, biztosan léteznek. És mert így van, ezen a ponton nem hiszem, hogy bárki is hamisítással vádolhatna.
